maipaci

Szinte látom magam előtt, ahogy hajléktalanok százai, mit százai, ezrei utolsó erejüket összeszedve a melegedők felé vonszolják fagyott tagjaikat az új ellenség, a Magyarországot orvul megtámadó hideg elől. Mert Orbán Viktor azt üzente, hogy az ilyen-olyan tákolt kunyhókban, sátrakban, betonbunkerekben nem élhetik túl a „szibériai” fagyot. A jelzőt az RTL Klub híradója használta, öt perc alatt körülbelül tízszer. Már-már magam is elhittem, hogy itt olyan cudar idő jön, amilyenre még nem volt példa Magyarország történetében.  Tél van, hideg van. Na, jó, nagyon hideg van. Nagy ügy, mondaná apám és csak mesélné, mesélni gyerekorra decembereit, januárjait, amikor hónapokon át derékig ért a hó és nappal se ment a hőmérő higanyszála nulla fok fölé. Gyakran saját maguk tákolta síléccel siklottak át egyik faluból a másikba, és amikor vörösre dermedve hazaértek, nagyanyám hideg vízzel mosta le őket, hogy visszatérjen tagjaikba az élet. Most meg, ha jön egy kis hideg, úgy csinálunk, mintha direkt szórakozna velünk az időjárás, ez a szemét. Nincs ennek az országnak elég baja? Harcolunk a bankokkal, az Unióval, az euróválsággal, a devizahitelekkel, az államadóssággal, Gyurcsánnyal. Szabadságharcunk kivéreztette az országot, aztán tessék: most meg itt ez a hideg is. A szibériai. És ha ne adj’ isten havazik is, hát akkor mindennek vége. A hó tuti nyerő, nemhogy háborút, még egy kis ütközetet se nyertünk meg ellene soha. Szerencsére miniszterelnökünk figyelme nem lankad. Két, embert próbáló csata között gondja van azokra a szerencsétlen számkivetettekre is, akiket nem is olyan régen horribilis nagyságú bírsággal és börtönnel fenyegetve űztek el a közterekről, nehogy már szem előtt legyenek, így aztán egy részük biztosan eltűnt a még megmaradt és heroikusan küzdő ellátórendszerek radarjairól is. Nem jut el hozzájuk a meleg takaró, a forró tea, a gyógyszer sem, csak Orbán Viktor üzenete. Égő szemekkel hallgatják aggódó hangját a kiserdőkben, a hidak alatt, a pincelejárókon, a kongóan üres épületekben, ahol mindent föltüzeltek már, amit csak lehetett, kormosak és dermesztően hidegek a falak. Kisrádiójuk azonban frissen, harsogva közvetíti a magyar miniszterelnök szavait. Szívük melegséggel telik meg, lelassult vérkeringésük újraindul, és végre megértik a lényeget: hiszen ez az ember nem tud semmiről. Ha Orbán fülébe jutott volna, hogyan űzték ki őket a Blaha Lujza téri paradicsomból, biztosan maga áll a hajléktalanok élére,  kézen fogva vezeti őket a sok új, csinosra épített, biztonságos, emberi körülményeket biztosító menedékhelyre. Új remény horgad föl bennük, föltápászkodnak, és lassú menetben elindulnak a túlélés felé. Az utcákon fénylő nyilak jelzik az irányt. A nyilakon a korona rajza mellett felirat: Szent Máté nemzeti melegedő. 
 

Ismerek egy matektanárt. Középiskolás korában sokat hezitált, hogy a testnevelési főiskolára menjen vagy a képzőt próbálja meg. Jól sportolt és  mindent meg is tett, hogy sikeres legyen: naponta hosszú kilométereket futott, gerelyt hajított, rótta a köröket a közeli uszoda medencéjében. De mindemellett fantasztikus kézügyessége volt, gyönyörűen rajzolt. Akármihez nyúlt, alkotás lett belőle. Tényleg nem tudta, milyen irányba induljon: sport vagy művészet. Végül a felnőttek döntötték el a dilemmát. Tudós szülei egyik elképzelését sem támogatták. A sport számukra a bunkóságot, a művészet pedig az éhkoppot jelentette. Addig győzködték, presszionálták, míg végül föladta vágyait. Kínkeserves felkészüléssel, vér, veríték és könnyek után a kockafejűek között találta magát, az ELTE matek-fizika szakán. Egyik tárgy sem ment neki igazán. Többszöri egyetemváltással végül levelező tagozaton szerezte meg a diplomát, öt helyett nem is emlékszem már, hány év alatt. Matematikát kezdett tanítani, bár ne tette volna. Amellett, hogy ő maga boldogtalan volt kényszerű választásában, gyerekek százait tette szerencsétlenné. Szétszórt volt, ide-oda kapkodott, félbehagyott mondatok, összekuszált számsorok, érthetetlen magyarázatok jellemezték óráit... és tomboló gyerekek. Mert a diákok, mivel követni úgysem tudták egzaltált tanáruk talán saját maga számára sem érthető okfejtéseit, azzal foglalták el magukat, amivel éppen tudták: beszélgettek, ettek, leckét írtak - és közben egy életre elveszítették az esélyt, hogy megtanuljanak logikusan gondolkodni, ésszerűen következtetni, pontosan számolni. Hát, igen. Az emberi elme univerzális, képes bárminek a megtanulására, ha rászorítják. Mint a példa is mutatja, egy értelmes ember számára nincsenek áthidalhatatlan akadályok. De vajon laknánk-e olyan házban, amit a jogászképzésbe be nem fért, ezért műszaki területre sodródó, ékesszólásáról híres, ám összeszedettségben hiányt szenvedő építész tervezett? És szeretnénk-e olyan joghurtot enni, aminek biztonságos gyártására vegyésznek csupán kényszerűségből tanuló, teljes munkaidőben gyökeresen más tevékenységről álmodozó laboránsok felügyelnek? És szívesen rábíznánk-e magunkat olyan fogorvosra, aki amúgy undorodik az egésztől, de mi mást tehetett volna, ha nem vették föl államilag finanszírozott közgazdásznak? Eddig azt hittük, a gyerekeinkért van minden. Azt gondoltuk, hogy az indentitástudat kialakulásának éveiben végzett középiskola valójában arra való, hogy megismerjék magukat, képességeiket, kipróbálják, miben jók, és eldöntsék, mit szeretnének igazán és mindezek tudatában választanának pályát maguknak - szívvel, lélekkel, okosan. De úgy tűnik, a fiatalok mit sem számítanak: vagy belepréselik magukat egy államnak nevezett fikciót megtestesítő elme által kiagyalt valóság valamelyik bugyrába vagy mehetnek a levesbe. Vajon mikor veszi észre valamelyik "fontos ember", hogy már megint fordítva ülünk a lovon?