maipaci

Ismerek egy matektanárt. Középiskolás korában sokat hezitált, hogy a testnevelési főiskolára menjen vagy a képzőt próbálja meg. Jól sportolt és  mindent meg is tett, hogy sikeres legyen: naponta hosszú kilométereket futott, gerelyt hajított, rótta a köröket a közeli uszoda medencéjében. De mindemellett fantasztikus kézügyessége volt, gyönyörűen rajzolt. Akármihez nyúlt, alkotás lett belőle. Tényleg nem tudta, milyen irányba induljon: sport vagy művészet. Végül a felnőttek döntötték el a dilemmát. Tudós szülei egyik elképzelését sem támogatták. A sport számukra a bunkóságot, a művészet pedig az éhkoppot jelentette. Addig győzködték, presszionálták, míg végül föladta vágyait. Kínkeserves felkészüléssel, vér, veríték és könnyek után a kockafejűek között találta magát, az ELTE matek-fizika szakán. Egyik tárgy sem ment neki igazán. Többszöri egyetemváltással végül levelező tagozaton szerezte meg a diplomát, öt helyett nem is emlékszem már, hány év alatt. Matematikát kezdett tanítani, bár ne tette volna. Amellett, hogy ő maga boldogtalan volt kényszerű választásában, gyerekek százait tette szerencsétlenné. Szétszórt volt, ide-oda kapkodott, félbehagyott mondatok, összekuszált számsorok, érthetetlen magyarázatok jellemezték óráit... és tomboló gyerekek. Mert a diákok, mivel követni úgysem tudták egzaltált tanáruk talán saját maga számára sem érthető okfejtéseit, azzal foglalták el magukat, amivel éppen tudták: beszélgettek, ettek, leckét írtak - és közben egy életre elveszítették az esélyt, hogy megtanuljanak logikusan gondolkodni, ésszerűen következtetni, pontosan számolni. Hát, igen. Az emberi elme univerzális, képes bárminek a megtanulására, ha rászorítják. Mint a példa is mutatja, egy értelmes ember számára nincsenek áthidalhatatlan akadályok. De vajon laknánk-e olyan házban, amit a jogászképzésbe be nem fért, ezért műszaki területre sodródó, ékesszólásáról híres, ám összeszedettségben hiányt szenvedő építész tervezett? És szeretnénk-e olyan joghurtot enni, aminek biztonságos gyártására vegyésznek csupán kényszerűségből tanuló, teljes munkaidőben gyökeresen más tevékenységről álmodozó laboránsok felügyelnek? És szívesen rábíznánk-e magunkat olyan fogorvosra, aki amúgy undorodik az egésztől, de mi mást tehetett volna, ha nem vették föl államilag finanszírozott közgazdásznak? Eddig azt hittük, a gyerekeinkért van minden. Azt gondoltuk, hogy az indentitástudat kialakulásának éveiben végzett középiskola valójában arra való, hogy megismerjék magukat, képességeiket, kipróbálják, miben jók, és eldöntsék, mit szeretnének igazán és mindezek tudatában választanának pályát maguknak - szívvel, lélekkel, okosan. De úgy tűnik, a fiatalok mit sem számítanak: vagy belepréselik magukat egy államnak nevezett fikciót megtestesítő elme által kiagyalt valóság valamelyik bugyrába vagy mehetnek a levesbe. Vajon mikor veszi észre valamelyik "fontos ember", hogy már megint fordítva ülünk a lovon?